2015. május 10., vasárnap

Szünet

Sziasztok!

Nem tudom, rá fog-e valaki kattintani erre a bejegyzésre, ha nem hirdetem magamat Facebookon, de azért egy próbát megér. Szóval sajnálom, de ez nem megy. Nem miattad, hanem miattam. Komolyra fordítva a szót: rájöttem, hogy nem tudok blogot írni.
 Hogy miért? Egyszerűen furcsa, hogy Ti már akkor látjátok a történet egy részét, amikor az még nincs befejezve, ezzel konkrétan elzárva az utólagos javítás, toldozás-foldozás lehetőségét. A másik pedig, hogy sosem szeretem azt csinálni, ami kötelező Mikor belevágtam ebbe a történetbe, tök lelkes voltam, most meg húsz szavanként ellenőrzöm a Wordben, hogy hol tartok, lehet-e mésznek nevezni már az aktuális fejezetet. Ez pedig a minőség rovására megy, úgyhogy sajnálom, de most hosszabb ideig nem lesz új fejezet a blogon. Megpróbálok előre írni tíz-tizenötezer szót, és aztán újrakezdeni ezt az egészet, mert nem a sztorival van a baj, nem is az olvasókkal, csak a munkafolyamat nem működött rendesen. Azért szeretném megköszönni annak a tizennégy (plusz-mínusz néhány) embernek, aki nyomon követte a blogot, őmiattuk nem hagyom ezt a történetet poshadni a fiókomban. Most nem ígérhetek mást, mint hogy igyekszem minél előbb visszatérni Hozzátok. Nem tudom, addigra mennyien maradnak meg közületek, de ha nem sokan, az se baj, elölről fogom kezdeni, és remélem, a végére meg leszek elégedve azzal a valamivel, amit összehoztam.

Puszi:
Szofianna

2015. május 3., vasárnap

4 és feledik fejezet

Sziasztok!

 Szeretnék elnézést kérni mindenkitől, amiért csak most hozakodtam elő az új fejezettel, és hogy elég nyúlfarknyira sikerült. Nem szokásom ilyeneket produkálni, de a mostaninak két oka is van: az egyik, hogy mostanában nehezen megy az írás, és főleg ennek a történetnek az írása, ami engem lelkileg is eléggé megvisel, szomorúan meg még kevésbé tudok alkotni, szóval ez egy ilyen ördögi kör, vagy mi. A második, talán egy kicsit örömkeltőbb ok, hogy a következő fejezetet elég hosszúra és jóra (csak azért fogalmazok ilyen homályosan, mert tényleg nem szeretném lelőni a poénokat) tervezem, ez a fejezet meg amolyan átvezetés abba, úgyhogy inkább összekötő szerepe van, mintsem önálló történetrészi. Remélem azért meg lesztek elégedve, fogadjátok sok szeretettel!

 Napokig reménykedtem benne, hogy a Valerie és köztem lejátszódott jelenetek kevesebb jelentőséggel bírtak, mint az hittem, de sajnos csalódnom kellett. Bőven hagytam időt a lánynak, hogy megbocsásson, hogy rendet tegyen magában, meg hogy legyen ideje elintézni a többi csajos cuccot, de mikor még három nap múlva sem keresett meg, úgy döntöttem, a kezembe kell vennem az irányítást.
 Az akciót a suliba terveztem, ahol a legkisebb lehetőséget láttam arra, hogy durván kiakadjon. Valerie nem az a fajta lány, aki szeret nyilvánosság előtt jeleneteket rendezni. A pénteki ebédszünet tökéletes alkalomnak tűnt arra, hogy tisztázzuk kettőnk dolgait. És ezen van a hangsúly. Tűnt.
 Az ebédlőben mi, Timmel a szokásos helyünket foglaltuk el, Valerie pedig új keletű szokása szerint Pearlékhez ült le. Töketlen haverom a meghívásos incidens óta nem beszélt a barna lánnyal, de talán ez nem is baj, még a végén elszúrna valamit a szerencsétlen. Néhány percig némán bámultam a barátnőmre, a lehető legfeltűnésmentesebben.
- Még mindig haragszik? – kérdezte Tim.
- Szerinted?
- Sajnálom – húzta el a száját. – Rossz lehet.
- Kurva szar – javítottam ki.
- Ez már lényegtelen – legyintett. – Mikor tervezed megbékíteni?
- Ma – morogtam.
- De nem mersz odamenni hozzá – mondta ki a nyilvánvalót.
- Nem erről van szó – siettem leszögezni. Én nem vagyok töketlen. – Csak nem tudom, kiheverte-e már. Nem akarok sietni.
- Nagyon félsz tőle – következtetett bólogatva.
- Még egy ilyen, és a szart is kiverem belőled – néztem rá ingerülten.
 Tim azonnal visszakozott, és az ebédszünet hátralévő része némán telt köztünk. Továbbra is szuggeráltam a lányt, aki néhány perc múlva észre is vette sóvár pillantásomat, de különösebben nem reagált rá. Ekkor felálltam, és elhatároztam, hogy most bizony cselekedni fogok, ha ez lesz az utolsó tettem is ezen a világon.
 Felé indultam, de egy kéz visszarántotta a vállamat.
- Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte a bátyám nevetve. – Azt hittem, normális emberekkel szoktál kajálni – mérte végig kicsi Timet.
- Ő normális – védtem meg a srácot, akit néhány perccel ezelőtt még veréssel fenyegettem. – Tim, ő itt a bátyám, Ryan.
- Tudom – bólogatott a srác.
- Timnek hívják? – vonta fel a szemöldökét Ryan.
- Aha – bólogattam.
- Komolyan? Miért állsz össze ilyen Timekkel? Még ha normális lenne…
- Tim normális! – erősködtem.
- Nézz csak rá! – mosolygott gúnyosan. – De mindegy, nem is azért jöttem, hogy Timekről vitatkozzunk – legyintett. – Kellene a füzeted.
- A dalszöveges?
- Ja.
- És mégis miért?
- Mert angolra verset kellett volna írni, nekem meg kisebb gondom is nagyobb most ennél – magyarázta. – Nyugi, nem a legjobbat fogom lenyúlni, úgysem hinné el a tanár, hogy olyat tudok írni.
- Ezek az én szellemi termékeim – mondtam egyből. – Nem adok dalszöveget, felejtsd el!
- Seth, ne legyél szemét. Komolyan, csak az egyik béna firkálmány kéne. Ezret tartasz magadnál, miért fájna egyetlenegyet odaadni?
- Mert az enyém.
- Kit érdekel?
- Engem!
- És engem is – tette hozzá Tim félénken.
- Kussolj, Todd! – intette le Ryan, direkt eltévesztve a nevét. – Nekem kell az a füzet.
- Leszarom, mi kell neked – sziszegtem. Az ebédelők egy része máris kezdett felénk tekintgetni.
- Vagy odaadod, vagy elveszem – vont vállat, megjátszva a lazát. Régen ettől sokkal jobban beparáztam, mintha dühösen beszélt volna velem. Az, hogy ilyen mértékű közönnyel bír bántani, mindig megrémisztett.
- Azt próbáld meg.
- Komolyan azt akarod, hogy a barátnőd előtt verjelek hülyére?
- Miért vagy te olyan biztos abban, hogy nyernél? – kérdeztem, pedig pontosan tudtam a választ. Fél kézzel elbánik velem.
- A statisztikák azt mutatják, jó esélyem van – vont vállat gúnyosan mosolyogva.
- Ryan, nem érek rád.
- Akkor könnyítsd meg a dolgodat!
- Szerezz verset valaki mástól!
- Nincs az az isten – legyintett. – Add ide azt a rohadt füzetet!
- Nem!
- Csajbunyó! – üvöltötte valaki az egyik mellettünk álló asztaltól.
- Ne kelts feltűnést, ha jót akarsz magadnak – sziszegte a bátyám.
 Ekkor hangos robaj hallatszott Pearlék asztalánál: Valerie állt fel, láthatóan dühösen, berúgta maga után a székét, és kivágtatott az ebédlőből. Még sosem láttam az én őzike-barátnőmet ilyen indulatosnak.
- Hó! Miattad harap a csaj? – kérdezte Ryan.
 Halkan káromkodtam.
- Vele akartál beszélni, mi?
- Most… rohadtul elegem van belőled – válaszoltam a fogamat csikorgatva. Miért nem bír ez az idióta csak néhány percre békén hagyni?
- Hé – lépett közelebb hozzám. – Nyugi, szívem, megbocsájt majd. Egy csaj sem tud túl sokáig haragudni. Ahhoz túlságosan is labilisak.
- Pofa be – sziszegtem, azzal sarkon fordultam, és Valerie-t követve kimentem az ebédlőből. Elegem van ebből, muszáj beszélnem vele. Nem bírok ki még egy napot nélküle.
 Az iskolaépületet és az ebédlőt összekötő, hatalmas ablakos folyosón értem őt utol. A diákok egyik része még étkezett, a másik része meg már étkezett, úgyhogy nagyjából kettesben lehettünk, néhány ismeretlen gólyát leszámítva. Gáz, hogy egy évfolyamra járunk, és még márciusban sem tudom a nevüket?
- Valerie, kérlek, állj már meg!
- Mit akarsz még tőlem? – kérdezte nekem hátat fordítva.
- Meg kéne beszélnünk… - Mit is? Kettőnket. Van még olyan egyáltalán?
- Nincs mit beszélnem veled – jelentette ki.
- Jó, akkor neked nem kell beszélned, csak hallgass meg, oké? Ígérem, gyors leszek.
- Na, persze – bólintott szemforgatva. – Ahogy mindig?
- Ahogy mindig – ismételtem, és közelebb léptem hozzá. – Figyelj…
- Ne! – vágott a szavamba. – Csak ezt ne csináld!
- Mégis mit? – értetlenkedtem.
- Hogy így nézel rám azokkal a hatalmas kék szemeiddel! Ez aljas manipuláció – toppantott. – Tudod, hogy mennyire odavagyok értük.
- Akkor mit csináljak?
- Nem tudom – vont vállat. – Csukd be a szemed, vagy valami ilyesmi… Az a lényeg, hogy ne próbáld jogtalanul a magad javára fordítani a beszélgetést!
 Oh, istenem, hogy én miért pont egy ilyen ésszerű lányba szerettem bele…
- Oké – biccentettem, és megadtam magam: behunytam a szemeimet. – Így jó?
- Tökéletes – hallottam egy kicsit sem elégedett, de még így is rettentően édes hangját.
- Mondhatom?
- Mondjad.
- Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem elmenni. Tudom, hogy hatalmas szemétség volt ez tőlem, de ígérem, azon leszek, hogy ilyen többet ne forduljon elő! Figyelj – léptem közelebb hozzá óvatosan, hogy azért ne ütközzünk össze. – Szeretlek. Pontosan tudod, hogy szeretlek.
- Honnan tudhatnám? – csattant fel elfúló hangon.
 Ezen elgondolkoztam. Tényleg, honnan is vettem, hogy maximálisan tisztában van az érzelmeimmel? Talán azért gondoltam ezt, mert számomra annyira világos volt ez az egész. Szeretem? Persze hogy szeretem. Sok mindent nem tudtam az életről, de ezt az egyet igen. Furcsának tűnt hát, hogy ő nem így látja a dolgokat.
- Ebben az egyben muszáj bíznod bennem – vontam vállat végül.
- Utálom, amikor ilyen vagy – fújta ki dühösen a levegőt.
- Milyen?
- Ilyen flegma. Az istenért, hisz a kapcsolatunkról van szó!
- Nem vagyok flegma – ráztam a fejem. – Bízz már bennem egyszer az életben, kérlek!
- Hogy megint állhassak az esőben, rád várva? – kérdezte.
- Nem – tiltakoztam hevesen.
- Akkor meg?
 Erre nem tudtam mit válaszolni. Éreztem valamit, a fejemben cikáztak a gondolatok, de egyiket sem öntöttem szavakba, túlságosan bonyolultak és összetettek voltak ehhez.
- Sajnálom Seth, de nekem válaszok kellenek – mondta Valerie halkan.
- Egy kérdésedre biztosan igennel tudnék válaszolni.
- Nekem ennyi nem elég.
- Többel nem szolgálhatok – tártam szét a karjaimat.
- Dobálózol a közhelyes hülyeségeiddel ahelyett, hogy komolyan vennél - füstölgött megbántottan.
- Istenem, hogyan máshogy fejezzem ki, hogy szeretlek?
- Te vagy a nagy művész, neked kéne tudnod! Elfelejtettél, ezután nem elég egy szimpla sajnálom és szeretlek! A párkapcsolatok nem így működnek, Seth!
 A számat rágtam, miközben lassan tudatosult bennem, hogy ezt bizony sikerült jól eltolnom. Egyszerűen nem jutott eszembe semmi, amivel előhozakodhattam volna. Nálam a „szeretlek”nél nem létezett nagyobb szó, igazából öt ujjam sok lenne hozzá, hogy összeszámláljam, hány embernek mondtam ezt eddig, ha pedig a családot nem vesszük bele, akkor Valerie egyedül marad. A Ryanéknek írt dalaimban mindig olyan szépen, burkoltan, mégis határozottan meg tudtam fogalmazni az érzéseimet, most mégsem ment. Az, hogy Valerie nem hisz nekem, nem bízik bennem korlátlanul, egy hatalmas lyukat égetett a mellkasomba, egyszerűen nem tudtam, hogy most akkor mit is kéne csinálnom. Az érzés maga felrémlett néhány évvel ezelőttről, de arra már nem emlékeztem, hogyan lehet túltenni magam rajta. Csak rázzam meg magam, és menjek tovább? Attól nem lesz jobb. Tudtam, ha elzárom a fájdalmat, az belülről fog felzabálni, és ahogy az idő telik, úgy növekszik majd, egyre nagyobbá és kegyetlenebbé válik, még a végén egyszerűen csak a földhöz vág. Nem, nekem erre egyáltalán nem volt szükségem. Még egyszer nem akartam átélni, az előzőből is maradt bennem néhány emlékeztető darabka, amik a rossz napokon újra elkezdtek marcangolni. Egy földhöz vágás emléke bőven elég, nincs szükségem még egyre.
 Ez a legeslegrosszabb módja a szakításnak: amikor az egyik véletlenül összetöri a másik szívét, az meg darabokra hullva elfordul az egyiktől, ezzel kvázi visszavágna. Hülye véletlenek. Az eredmény két szerencsétlen, akiket talán még az istenek is egymásnak teremtettek, de ők valahogy elmennek egymás mellett, nem elég kitartóak, nem próbálkoznak elég keményen, hogy beteljesítsék a sorsukat.
 Vagy lehet, hogy rosszul gondolom? Lehet, hogy minket egyáltalán nem szánt egymásnak senki sem, csak úgy összeakadtunk az életben, csalódtunk, megsebesültünk, tapasztalatokat szereztünk, hogy aztán okosabban folytassuk utunkat az igazi Igazi felé? Amíg ezen gondolkoztam, hallottam, ahogy Valerie hátat fordított, és lassan, szipogva elsétált. Nem mentem utána, csak még jobban összeszorítottam a szememet, és hagytam, hogy egy kicsikét magamban lehessek, szomorúan, csalódottan, minden hétköznapi, magamra erőltetett külsőség nélkül. Gyerek voltam, ő pedig felnőttként sétált ki az életemből. Talán örökre?

2015. április 25., szombat

4. fejezet

Sziasztok!

Először is szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki várt a fejezetre. Tudom, hogy jócskán átléptem a három-négy napos időkorlátot, de ez a hét most elég zsúfolt volt számomra (az osztályom versenyen indult egy színdarabbal, aminek a szövegkönyvét én írtam át, plusz a rendezésből is eléggé kivettem a részem, és végül elsők lettünk *büszke*).
Jó olvasást kívánok a 4. fejezethez!


- Ryan, a bulldogkölykök többet akarnak belőled! – Ezt már délután, a garázs/próbaterem kanapéján, laptopnyomkodás közben mondtam.
- Na ne – vigyorodott el a bátyám.
- Mér’ csak belőle? – ráncolta össze a homlokát Roy. – Én már nem is számítok? – túrt bele a hajába, amit valószínűleg reggel órákig zselézhetett.
- Akkor inkább úgy mondom, hogy a bulldogkölykök többet akarnak belőletek – helyesbítettem, csak hogy mindenkinek megnyugodjon a kis lelke. – Komolyan. Ezt hallgassátok: „Mióta a ti zenétek megy a fülemben futás közben, öt kilót fogytam. Köszi Háromlábú Bulldogok! Még több ilyet!”, vagy itt van ez: „Úristen, mind olyan helyes, hogy belehalok!”, és még…
- Oké, értjük – biccentett Newt. – Melyik videó kommentjeit nézed?
- A Gyere közelebb!-ét. Komolyan, ezt talán még az Álarcnál is nagyobbat üt. Két hónap alatt harmincezer megtekintés, kétezer like, nyolcvan komment… Ez is nagyon jó: „Szerintem mindenki örülne egy félmeztelen felvételnek is”, plusz kacsintós smiley. Na? – néztem Ryanre vigyorogva.
- Szó sem lehet róla – legyintett. – Ne a felsőtestünkért kattintsanak ránk. Következő?
- Az „Úristen, de cukik!” és a „Nagyon tehetségesek vagytok, fiúk”-on kívül? Nem, más nincs – ráztam a fejem.
- Kéne egy új dal – jegyezte meg Ryan. – Mikor töltöttük fel a legutóbbit?
- Három hete – ellenőriztem le a dátumot.
- Hm… azóta mit tanultunk?
- A Mikor először…-t – válaszolta Newt.
- Tényleg. Na, srácok, tolunk egy Mikor először…-t a YouTube-ra? – nézett körbe Ryan.
- Rookie-t kell kérdezni – biccentett a Damien ölében ülő kutya felé Roy.
 Nálunk ez hagyomány, soha semmit nem csinálunk a bulldog beleegyezése nélkül. Csak oda hajolunk hozzá, feltesszük a kérdést, és utána ráfogjuk, hogy igent mondott, hogy gyorsan készíthessük is a felvételt, de ettől még a szertartásnak igenis fontos szerepe van a banda életében.
- Mit gondolsz, Rookie, felvehetünk egy új számot? – kérdezte Damien olyan hangnemben, mintha egy kisbabához beszélne. – Hm? Na, mi a válaszod, nagyfiú? – vakargatta meg a nyakát. Rookie ettől általában azonnal elalél. – Hát ki a világ legjobb kutyája? Hát ki? Te vagy az, igen, te, nagyfiú! – gügyögte Damien, és még az sem igazán zavarta, hogy nem épp tapintatosan kiröhögtük őket.
 Rookie végül egyetértően vakkantott kettőt, majd végignyalt gazdája arcán, nem csak Damient, de a kanapét is összenyálazva.
- Uh – fújta ki a levegőt a srác meglepetten. – Ez váratlanul ért. Legközelebb szólj, ha puszilkodni akarsz, jó? – Rookie újra vakkantott. – Olyan okos kutya vagy te. Igen, nagyon okos vagy!
 Damiennek két gyengéje volt: a gitárja és a kutyája. Rookie-t tizenegy évvel ezelőtt szedte össze az utcán, miután egy autó kicsapta alóla a jobb mellső lábát, aztán addig könyörgött a szüleinek, míg azok meg nem engedték, hogy megtarthassa. Nem sokkal később amputálni kellett a sérült végtagot, a műtét után pedig egy hosszú gyógyulási folyamat vette kezdetét, amit Damien a korához képest meglepően éretten csinált végig a kutyával. Igazi csöpögős love story. Azok ketten talán máig együtt alszanak, egy lépést sem tesznek a másik nélkül, az állat sokszor még a Moirasba is jön velünk. Szép szerelem az övék, és, úgy tűnik, elég időtálló.
- Azért te is okos vagy – jegyezte meg Ryan, és megvakarta a nyakamat. – Jó fiú, okos fiú! – duruzsolta, Damien hanghordozását utánozva.
- Be lehet fogni – mosolygott a srác kicsit vörösen. – Amúgy belement, hallottátok?
- A két nyáladzás között? Igen, asszem megvolt – bólogatott Roy.
- Csak irigykednek – súgta a kutya fülébe Damien. – Mindenki tudja, hogy mi vagyunk a legjobbak.
- Hát persze – hagyta rá Ryan. – Na, akkor felvétel. Seth, te hozd a kamerát, mi meg addig elpróbáljuk még egyszer.
- Igenis kapitány! – tisztelegtem katonásan.
- Pofa be, és mozgás! – ordított rám válaszképp. Ha már akcióban van, egyszerűen nem tűri meg a hátráltatást.
 Én pattantam, mert Ryant nem célszerű megváratni, a többiek pedig lustán a hangszereikhez indultak. Ők kevésbé tartottak a bátyámtól, mint én.
 Tizenhárom éves korom óta videózom a Bulldogokat, és ha ennyi idő alatt megtanultam valamit, az az, hogy jó alapanyagot nem igazán lehet elrontani. A banda felvételei a kamerától és a beállításoktól függetlenül is jók szoktak lenni, mert a fiúk őrületesen festenek és szólnak. Előbbi tényt nem én, hanem a YouTube-on összegyűlt mini rajongótáboruk állapította meg, csak hogy félreértés ne essék. Persze ez még nem jelentette azt, hogy a finoman szólva maximalista bátyám ne üvöltözött volna velem minden egyes elkészült videó után, és hogy ne kellett volna minden kétezerszer felvennünk, mire ő meg lett elégedve az eredménnyel.
- Mit csináltál te eddig? – förmedt rám Ryan, rögtön azután, hogy visszaértem a garázsba.
- A kamerát kerestem – mutattam fel a szerkezetet, mintegy bizonyítékként.
- Kétszer végigértünk a dalon – mondta szemrehányóan.
- És? Legalább gyakoroltatok – vontam vállat, pedig tudhattam volna, hogy ez a legrosszabb, amit mondhatok neki.
 Na, erre kábé ötperces ordítozás következett arról, hogy mi is az én feladatom ebben a projektben, és hogy jobb lenne, ha meghúznám magam, és csinálnám, amit rám bíz, mert nem hiszi el, hogy ennyire használhatatlan vagyok, és egy kicseszett kamera keresése is órákba telik nálam… Ja, és ki ne felejtsem azt, hogy a gitárjába több értelem szorult, mint belém, mert még ő (igen, a gitár egy önálló személyiség, hölgyeim és uraim) is képes végrehajtani az egyszerű feladatokat. Hát, nem tudom, egy hangszer esetében mi minősül egyszerű feladatnak, de azért úgy sejtem, hogy én egy kicsit többet tudok közülük végrehajtani.
 Aztán Ryan vett egy mély levegőt, megrázta a fejét, majd egészen normális hangnemben utasított (mert ő nagyon mást nem tud, csak ha valaki olyannal beszél, akinek érdekében áll benyalni magát), hogy indítsam be a kamerát.
- Anyád – mondtam magamban erre, de azért annyira bátor nem voltam, hogy hangosan is képébe vágjam. Ja, amúgy Ryan anyja egészen jó fej, úgyhogy inkább nem szidom őt.
- És… kezdhetitek – intettem, mikor elindult a felvétel.
- Sziasztok, bulldogkölykök – mosolygott bele a kamerába Ryan, ahogy mindig szokott, egy-egy videó elején. Mondanám, hogy ez rettenetesen erőltetett volt, és csak azért csinálta, hogy ezer faktoros vigyorával lekenyerezze a laptop előtt ülő hölgyeket, de igazából nem ez történt. Lehet, hogy a bátyám általában egy zsarnokoskodó, tenyérbemászó, manipulatív rohadék, de mikor zenél, vagy zenélés előtt áll, az arcvonásai mindig kisimulnak, és olyan tiszta szívből viselkedik megnyerően, hogy első pillantásra látszik, imádja, amit csinál. Na, ezt a Ryant szeretem én látni.
 A bátyám röviden elmondta, milyen jólesik az egész bandának az a rengeteg szeretet és elismerés, amit a bulldogkölyköktől kapnak, majd beharangozta a Mikor először…-t.
- A dalt meglepő módon Seth írta. Seth, köszönj a rajongóknak! – vigyorgott rám, mire beleintegettem a kamerába. – Akkor, ha ti is úgy gondoljátok, kezdhetünk – mondta. Roy csak a végszóra várt, rögtön belépett.
 A Mikor először… azon kevés számok közé tartozik, amit Ryan nem baszott el az idióta zenéjével. Sőt. Ő javította fel az én enyhén nyálas (ámde nagyon őszinte) szövegemet egy egészen nyerő, fülbemászó, mégsem idegesítő dallammal, aminek a gitáros részét Damien valami fergeteges módon hajtotta végre. Persze, Roy és Newt is tök jó, meg minden, de ő az, akiről a második akkord után tudni lehet, hogy ha nem is vérprofi, de azért hihetetlenül tehetséges.
 Mikor leállítottam a felvételt, Ryan megrázta a fejét.
- Nem, ez nem volt jó. Elkéstem a második refrénnél. Vegyük újra!
- Legalább nézzük vissza! – tanácsoltam, bár tudtam, hasztalanul. Átlagosan egy számot nyolc-tízszer kellett felvennünk, hogy végül az összevágott verzióval meg legyen elégedve, és sokszor még így is húzta egy kicsit a száját.
- Seth, szar volt, hidd már el – túrt bele a hajába idegesen. Minek zselézi ez reggelente fél óráig a fejét, ha utána egy mozdulattal elrontja? – Vegyük fel újra.
 … és újra és újra és újra.
- Roy, elcseszted a második versszak elejét!
- Damien, mit nem értesz abból, hogy fogd vissza magad?
- Roy, megint elcseszted a második versszak elejét!
- Tartsd már egyenesen azt a kamerát, öcsi!
 A közösen eltöltött tizenöt évünk alatt sokszor kaptam kedvet ahhoz, hogy egy jól irányzott mozdulattal orrba vágjam ezt az idiótát, de mégis, ilyenkor volt a legerősebb a késztetés. A fiúk arcán látszott, nem én érzek így egyedül, és már el is képzeltem magamban, ahogy a szám végén majd szépen odamegyünk hozzá, és laposra verjük (csak úgy testvériesen).
- Oké, szerintem ez egész elfogadhatóan sikerült – biccentett akkor. A francba, hogy sose hagy verekedést kezdeményezni…
- Tényleg úgy gondolod? – kérdezte Damien, a meglepetéstől kerekre tágult szemekkel.
- Aha – válaszolta Ryan megsimogatta a hozzá szaladó Rookie fejét.
- Wow – füttyentett Damien elismerően. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen beadod a derekad. Végül is, hányszor vettük csak fel? Ezerkétszázhatvannégynél leragadtam – vakargatta meg a fejét, mire Ryan a szükségesnél jóval nagyobb erővel boxolta vállba.
- Pofa be!
- Milyen hisztis ma valaki – válaszolta Damien, és viszonozta az ütést.
 Azok ketten tovább folytatták verekedéssel fűszerezett eszmecseréjüket, én pedig magamhoz édesgettem Rookie-t, aki boldogan ugrott fel mellém, a kanapéra. Az a kutya szinte pontos mása gazdájának, a nagy barna szemeivel meg a szeretetéhségével. Damien is pont így tapadt az első naptól fogva a bátyámra, isten tudja, hány évvel ezelőtt. Kicsit talán olyan volt, mint Tim. Emlékszem, Ryan nem bánta, hisz Damien, velem ellentétben mindenben szó nélkül követte az utasításait, ez pedig neki pont kapóra jött. Ha nem álltam be a hülye játékaikba, akkor szabályosan hajtóvadászatot indítottak ellenem, felverték az egész házunkat, és mikor elkaptak, különféle eszközökkel állítottak maguk mellé. Ilyenek voltak például a „zárjuk be a gyereket a szobájába, és éheztessük ki” akcióik, amikor tábort vertek az ajtóm előtt, és akárhányszor próbáltam kijönni, kívülről tartották azt, egészen addig, amíg meg nem adtam magam. Nem szeretném részletezni, hányszor sodortak ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe.
- Seth! – csettintgetett az orrom előtt Newt. – Seth, itt vagy?
- Mi? Ja, persze – ráztam meg a fejem. Azok a régi szép idők…
- Azt mondtam, meg kéne vágnunk a felvételeket – ismételte Ryan idegesen, gondolom, az előbbi mondatát.
- Aha. Jó. Oké.
- Itt vagy, szívem? – vonta fel a szemöldökét. Tudta, mennyire utálom, amikor így hív.
- Igen, szívem – biccentettem. – Meglesz. Nem kell aggódnod érte.
- Nálad azt sosem lehet tudni – veregetett hátba roppant kedvesen. Még mindig jobb, mintha Roy tette volna ugyanezt.
- Felmegyek és megcsinálom – erősködtem.
- Nem kéne nekünk is ott lenni?
- Nem – vágtam rá.
- Hát jó – vont vállat Ryan. – De addig fogod újra csinálni, amíg tökéletes nem lesz.
- Mikor raktam fel utoljára tökéletlen videót a csatornátokra? – kérdeztem egy kicsit sértettem. Ő csak ne kritizálgassa a munkámat.
- Pontos dátumot mondjak, vagy elég csak úgy körülbelül?
- Seggfej – zártam rövidre a témát, azzal felálltam a Rookie mellől, aki, szegény pont elhelyezkedett volna rajtam-mellettem kényelmesen.
 A kamerával a kezemben mentem át a házunkba, és azon gondolkoztam, milyen fejet vágna Ryan, ha kivételesen a legrosszabban sikerült részleteket pakolgatnám egymás mellé. Vajon értékelné a kreativitásomat?
- Jó volt a próba? – szólt utánam anya, amikor már a lépcsőn jártam.
- Igen – válaszoltam félvállról.
- Valerie keresett – említette meg mintegy mellékesen.
 És akkor nekem, a világ utolsó szemétládájának leesett.
 Hogy az ebédlőben, amikor az ölemben ült, és a nyakamat csókolgatta, én meg a combját fogtam diszkréten, akkor elígérkeztem neki ma délutánra. A parkba. Ötre. Mennyi az idő? Hat óra. Rohadt jó.
- Mikor keresett? – fordultam erre vissza anyához, abban reménykedve, hogy a lány le akarta mondani a találkát.
- Fél órája. Meg negyed órája. Meg tíz perce.
- És miért nem szóltál?
- Gondoltam, azért hagytad bent a telefonodat, hogy senki se zavarhasson – nézett rám ártatlanul.
- És Valerie nem mondta, hogy fontos?
- Ja, nem vettem fel. – Oh, istenem.
- És miért nem?
- Szerinted nincs jobb dolgom, mint a koszos körmű barátnőddel beszélgetni?
- Anya, az csak a körömlakk… - Áh, mindegy. Tudtam, hogy anyát erről úgysem lehet meggyőzni. – Hol van a telefonom?
- Nálam.
- És oda adod?
- Nem – válaszolta, mire csodálkozva felvontam a szemöldökömet.
- Miért?
- Ma jártam a szobádban, igazi disznóól van odabent.
- Anya…
- Nem! – csattant fel a kelleténél jóval ingerültebben. – Elegem van abból, hogy az egész lakás úgy néz ki miattatok, mintha hurrikán söpört volna végig! Miért nem vagy képes legalább a szobádat rendben tartani? Hogy lehet, hogy még ennyit sem tudsz megtenni értem? – nézett rám szomorú, barna szemeivel.
- Anya, te is tudod, hogy mennyire imádlak, de Valerie…
- Ebből nem engedek! – jelentette ki. – Nincs telefon, amíg ki nem takarítottál. Indíts!
A fogamat csikorgattam, de nem szóltam semmit. Mit mondhattam volna? Hogy elegem van belőle meg a tisztaságmániájából? Hogy legszívesebben kitörnék ebből a hülye, csillogó-villogó, nyomasztó házból, és elmennék valahova, ahol normálisan tudok lélegezni? Ezeket nem vághattam a fejéhez, mert bár sokszor fojtogatott az általa teremtett légkör, azért semmi kétségem nem volt afelől, hogy anya tényleg szeret minket. Nem tiporhattam össze a szívét, már így is elég dolgon ment keresztül.
 Tíz percnyi, rekordsebességű pakolás után újra lent voltam nála.
- Végeztem – jelentettem be ünnepélyesen. – Kérem a telefonomat!
 Persze az átadás előtt még felment, körbenézett, végighúzta az ujját a könyveim tetején, bekukucskált az ágyam alá stb, stb… De mivel mindent rendben talált, negyed óra múlva már hívhattam is Valerie-t (aki nem mellesleg addig hatszor keresett).
- Seth, látogatód jött! – üvöltött fel anya szinte rögtön, ahogy a fülemhez emeltem volna a telefont.
- Mit akarnak?
- Valerie az – válaszolta tömören. Na, így azért mindjárt más.
 Villámsebességgel rohantam le a lépcsőnkön, hogy egy percig se várakoztassam meg szegény lányt. Lehet, hogy ezzel már elkéstem?
- Mégis mi ütött beléd? – rivallt rám egyből, ahogy megérkeztem elé az előszobába. – Vagy ezerszer kerestelek, álltam a parkban, esni kezdett a hülye ónos eső, még többször kerestelek, halálra aggódtam magam, hogy történt veled valami, erre kiderül, hogy végig itt ültél, és a bátyádékkal foglalkoztál?
- Valerie, tudom, hogy ez nagyon gáz helyzetnek tűnik, de hidd el, nem akartalak megbántani – léptem hozzá közelebb.
- Mégis hogy képzeli, kishölgy, hogy így beszéljen idegenek házában? – jött elő anya.
- Te csak maradj ki ebből, kérlek – fordultam felé.
- Nem értem, milyen joga van ennek a lánynak ahhoz, hogy csak úgy betrappoljon ide a mocskos cipőjében meg a foltos kabátjában, és ordítozni kezdjen – folytatta anya, és még ingatta is hozzá a fejét.
- Úristen, Seth, van fogalmad róla, milyen kínos volt állni és várni rád? Az esőben? A mínusz kétezer fokban? – kérdezte, és nagy őzikeszemeivel szúrós pillantást vetett rám. Oh, istenem, de utálom, amikor haragszik!
- Ne haragudj, ígérem, többet ilyen nem fordul elő, csak egy kicsit belefeledkeztem a…
- Persze, már megint minden a Bulldogok miatt van! – kiabálta ingerülten. – Istenem, nem lehetne, hogy egyszer, legalább egyszer az életben engem helyezz előtérbe?
- Mindig te vagy az előtérben.
- Nem, ez nem igaz! Neked mindig fontosabb a bátyád hülye zenekara, mint én!
- Ez csak egyetlen alkalom volt!
- Nem, csak te sosem veszed észre! Hogy mi sosem tudunk elmenni délután sehová, mert próba van, hogy az iskolában antiszociálisan viselkedsz, mert dalszöveget írsz, hogy a sulibálon is biztos velük leszel elfoglalva végig, ezek mind-mind jelek, de te persze túl vak vagy ahhoz, hogy ezt felismerd! El sem hiszem, hogy ezt tetted velem!
- Valerie, ez csak egy hülye délután volt! – erősködtem. – Akármikor bepótolhatjuk!
- Honnan veszed, hogy én még be akarom pótolni? – kérdezte remegő hangon, és egy pillanatig szótlanul meredtünk egymásra, mindketten a másik lépését várva.
- Seth, mikor tervezed kitenni a kellemetlenkedő vendéget? – kérdezte anya, kihasználva a beálló, szinte fullasztó csendet.
 A többit már ti magatok is kitalálhatjátok. Valerie elkapta a pillantását, sarkon fordult, és kiviharzott a házunkból. Ennyi kellett neki, hogy itt hagyjon. Én már kevesebbtől is besokalltam volna, őszintén szólva.

2015. április 15., szerda

3. fejezet


 Másnap reggel fél órával korábban keltem a szokásosnál, csak hogy Valerie elé mehessek, és megbeszéljük kettőnk ügyét. Ő volt a legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt fél évben, persze csak azután, hogy majdnem tíz centit nőttem hat hónap alatt. Mondhatnám úgy is, hogy bearanyozta az életemet, ha nem lenne túl közhelyes. Tény, hogy Valerie mellett sosem unatkoztam, hihetetlenül kedves volt, vicces, megértő, segítőkész, és ami a legfontosabb, szeretett engem. Nem barátilag, nem, mint valami testvér, ő, talán első emberként a Földön úgy tekintett rám, mint egy erős, független és védelmet nyújtó férfira. Egyetlen pillantásától el tudtam olvadni, meghódított, rabul ejtett, magához láncolt. Akárhová követtem volna, csak hogy vele lehessek, ezért fájt hihetetlenül, amikor a szememre vetette a házunkban történt incidenst. Ő még nem igazán értette a… mi családi dinamikánkat, és ezen nem is akartam nagyon változtatni, de úgy tűnt, hogy ha vissza szeretném kapni a lányt, akkor mégiscsak muszáj lesz cselekednem.
 Valerie alig néhány percnyi sétára lakott tőlünk, a város belső részében, egy magas bérházban. Az ottani betonrengetegnél ezerszer jobban bírtam a mi kis kertes-családi házas környezetünket, pláne, hogy a lány ablaka egyenesen valami felhőkarcoló barátságtalan, szürke kőlépcsőjére nézett. Biztos nagyon kellemes erre a képre ébredni reggelente.
 A barátnőm (vagy volt barátnőm? Lehet, hogy hozzá kéne szoknom ehhez a gondolathoz?) reggel fél kilenckor szokott kilépni a házuk kapuján, hogy egy kávézót útba ejtve háromnegyed kilencre beérjen az iskolába. Gondoltam előzékeny és lovagias leszek, úgyhogy még mielőtt eléjük mentem volna, vásároltam két pohárnyi karamell macchiatot, Valerie kedvencét. Egy kis rásegítés a békülésre…
 A kapujukkal szembeni lépcsőn várakozva igyekeztem nem látványosan dideregni, de nem igazán jött össze. Március létére szinte fagyott, a leheletem látszott a levegőben, az ujjaimat néhány perc elteltével képtelen voltam mozgatni. Csak szorongattam a kezemben az életet jelentő, tűzforró poharakat, és reméltem, hogy Valerie jó szokásához híven most sem fog késni.
 Nem csalódtam a lányban: fél kilenckor kilibbent a kapujukon, majd a táskájában kezdett matatni, a kulcsai után. Gondoltam, most vagy soha, és felálltam a jéghideg lépcsőről.
- Valerie – szóltam neki át az utca másik feléből, mire felém kapta a fejét.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva.
 Halált megvető bátorsággal átvágtattam az úttesten (csak két sofőr emlegette anyámat a mutatvány közben), és már ott is termettem, előtte.
- Szeretnék beszélni veled – mondtam komolyan. – Amúgy, hoztam kávét.
- Tényleg? Azt hittem, bomba van a poharakban – biccentett a két kezemre.
- Jól van na – mosolyodtam el, és belekortyoltam a saját adagomba. – Idd meg! Még meleg.
- Mit kevertél bele?
- Semmit.
- Akkor jó – vigyorgott rám, és megkóstolta az italt. – Karamell macchiato. Hogy te mi mindent tudsz… Szóval, mi az a nagyon fontos ügy, ami nem várhatott az első szünetig?
- Figyelj, tudom, hogy anya elég bunkón viselkedett veled a legutóbb, amikor nálunk jártál, és teljes mértékben megértem, hogy ezért most haragszol rá, de…
- Nem – szakított félbe. – Nem rá haragszom. Az anyukák mindig agresszívak egy kicsit, ha a legkisebb fiukról van szó. Én rád haragszom, amiért nem álltál ki mellettem, amikor konkrétan le"mocskoskurvázott".
- Tudom – biccentettem komoran. – Hidd el, ha akárki más mondta volna ezt, lerúgom a fejét a helyéről, de anyával kapcsolatban… jobb a békesség.
- Komolyan ennyire tartasz tőle? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem – tiltakoztam határozottan. – Nem tartok tőle. Csak tudod, a mi házunkban a béke és a nyugalom eléggé… törékeny dolog. Most épp minden rendben megy, de sosem lehet előre látni, mikor következik be egyik pillanatról a másikra egy végzetes változás, ami hihetetlenül gyorsan elrontja az egész életünket.
- Apukádról beszélsz?
- Nem – ráztam a fejem. – Az egy nagyon másik téma. Csak anya és Ryan is kifejezetten változó hangulatú emberek, akik egyszer fent, egyszer lent érzik magukat a hullámvasúton, és ha lekerülnek, akkor nem lehet tudni, mikor kecmeregnek ki onnan. Ezért jobb megőrizni a békét, és nem összeveszni minden baromságon. – Mikor tudatosult bennem, hogy éppen mit is sikerült kinyögnöm, nyakig vörösödve, sietve korrigáltam magam: - Nem mintha te valami érdektelen baromság lennél, de anya egy kicsit sértődékeny, te viszont teljesen normális vagy, ezért inkább tőled kérek elnézést az ő irányába. Ha most így érted, mire gondolok… - vakartam meg a fejemet.
- Seth – sóhajtotta -, meddig játsszuk még ezt? Az is két hónapba telt, hogy bevigyél a házatokba, a bátyádnak csak a járásunk kezdetétől számított kilencedik héten mutattál be úgy, mint a barátnődet, anyád elől, még ha nem is titkoltál teljesen, de azért a pontos személyemet jó sokáig rejtegetted. Szerintem most nézz a szemembe, és mondd el végre, mi folyik itt, mert engem ez az egész helyzet kezd kikészíteni. Szóval? – vonta fel a fél szemöldökét, amitől még az eddiginél is helyesebbé vált az arckifejezése.
- Nincs semmi különös – válaszoltam. – Mondom, hogy a család egy kicsit… labilis. Nem nagy cucc, csak simán kerülni szeretném velük a konfliktusokat, mert akármeddig veszekedhetnénk, a véleményem nem változna rólad.
- Miért, mi a véleményed rólam? – kérdezte halványan mosolyogva.
- Hát, lássuk csak – vágtam töprengő arckifejezést. – Mióta járunk, ha reggelente kinézek az ablakon, kevésbé találom szépnek a napfelkeltét, mert tudom, hogy él egy lány a Földön, aki még ezt a látványt is lekörözi. Mióta járunk, kevesebbet nevetek a haverokkal vagy a Háromlábú Bulldogokkal, mert az agyam egy kis része mindig rád gondol, és ahányszor elhangzik egy poén vagy valaki felnevet, eszembe jut, hogy te mennyivel humorosabb vagy az összes létező ismerősömnél. Mióta járunk, minden sikeremnek, minden dicséretnek kevésbé örülök, mert már egyedül a te véleményed számít csak nekem, senki másé. Folytassam?
- Igazi művészlélek vagy – jegyezte meg halkan. – Elég lett volna annyit mondanod, hogy én vagyok a világ legszebb és legszórakoztatóbb embere, és hogy egyedül tőlem függ az életed.
- De ez olyan… snassz – fintorodtam el. – Ennél ezerszer többet érdemelsz.
 Valerie elmosolyodott és közelebb húzódott hozzám.
- Megbocsájtasz?
- Megbocsájtok – bólintott.
- Király.
 Csendben lépkedtünk egymás mellett, engem pedig átjárt az a semmivel össze nem téveszthető melegség, amit csak az első csókunk óta ismertem. Ryan szerint ilyen, amikor az ember szerelmes, de ő nem túl megbízható ebből a szempontból, ugyanis nem lányokba, hanem kerek fenekekbe és feszes mellekbe szokott beleszeretni, és azért ez a két dolog elég különböző.
 Kéz a kézben sétáltunk be az iskola ősrégi kapuján. A sulit egy háromemeletes bérházból alakították ki, ami egy elég nagyméretű, poros-betonos udvart fogott közre. A szabályos négyzet alakú szabadtéri terület sarkaiba padokat raktak, de ide csak azok ülhettek le, akik igazán menőnek és népszerűnek számítottak az iskolában. Minden amerikai gimis film arról szól, hogy a sportolók meg a pompomlányok uralkodnak a többi szegény diák felett, de nálunk ez közel sem volt így. Szerintem nincs még egy ilyen szerencsétlen, béna suli az államokban, mint a mienk, ahol aki focizik vagy úszik, az gáznak számít. Az iskola sportcsapatai konkrétan az utolsó helyet foglalják el minden tabellán, azt hiszem, évek óta egyetlen meccset sem nyert egyikük sem, és nem úgy tűnik, mintha ezen akárki is változtatni akarna. Itt Ryanék a zenekarral a legnagyobb királyok, utánuk olvadozik minden csaj, velük akarnak barátkozni a gólyák meg az újak, sőt, az egyik lány egészen addig elment, hogy Wikipédia oldalt csinált a bandának, amikor az majdnem két évvel ezelőtt megalakult. Régen órákig tudtunk ezen röhögni, de a bátyám önbecsülésének is jót tesz ez a kis rajongás.
- Sziasztok – köszönt nekünk Damien, amikor Valerie-vel megérkeztünk a törzshelyünkre. – Szent a béke? – nézett egymásba fonódó ujjainkra. Ez egyébként totál jellemző a srácra, ő mindig mindent észrevesz, neki felesleges akármit is mondani.
- Miért, eddig nem volt az? – mosolygott rám Valerie.
- Na, jól van, gyerekek – pillantott meg minket Roy is. – Ilyen egy szép, egészséges kapcsolat. Dugod? – fordult hozzám bizalmaskodóan, de direkt úgy beszélt, hogy minden körülöttünk levő jól hallja.
- Fogd be – vágtam oldalba, mire ő nem túl finoman viszonozta a gesztust. Percekig nem kaptam levegőt, de ez igazából lényegtelen.
- Egyedül én verhetem a kölyköt – nézett rá vigyorogva Ryan, de a szeme komollyá, majdnem fenyegetővé vált.
- Jól van – biccentett Roy, és bocsánatkérően hátba veregetett. Bár ne tette volna. – Máskor majd ő sem kekeckedik a nagyfiúkkal.
 Míg senki sem figyelt, a bátyám lepacsizott velem. Ez gondolom annak szólt, hogy sikerült visszahódítanom Valerie-t.
- Írsz ma nekünk valami szépet? – kérdezte ezután.
- Írjak?
- Jó lenne – bólogatott. – A sulibál utáni szombaton miénk a Moiras.
- De azért hozzánk eljöttök, ugye? – kérdezte Michael Forest kissé riadtan. Ha valami kétségbe tudta ejteni a srácot, hát akkor az a buli színvonalának csökkenése volt. Mostanság ő is a sokat lógott velünk, arra számítva, hogy így bekerül majd a legbelsőbb köreinkbe, de lassan rá kell majd ébrednie, hogy ez lehetetlen egy hozzá hasonló seggfej idiótának.
- Persze – bólintott Ryan. – Ki nem hagynánk.
- Az unokatesómék nálunk lesznek, ráadásul egy halom állati csajt is hoznak magukkal. – Michael aztán tudja, hogyan kell jobb fényben feltüntetni a buliját.
- Szerintem ez nem mindenkit érdekel annyira – jegyezte meg Valerie, és rám sandított.
- Ki mondta, hogy a gólya meg van hívva? – vonta fel a szemöldökét az a barom.
- Ki mondta, hogy nincs? – csodálkozott Damien.
- Nem engedek be pisiseket a bulimra – jelentette ki Michael. – Ryan, ezzel te sem ellenkezhetsz. Amúgy sem iszik a kölyök – nézett rám lekezelően.
- Ne hívj kölyöknek – ráztam a fejem.
- Ryan is annak hívott – vont vállat vigyorogva. Élvezte, hogy szórakozhat velem.
- De én a bátyja vagyok – vett a védelmébe Ryan. – Amúgy meg igaza van, Seth. Nem is tetszene az a buli. Csak egy halom részeg ember lesz ott, cigifüst, hangzavar, satöbbi, és még csak a lányokat sem élvezheted Valerie miatt – mosolygott a barátnőmre bocsánatkérően.
- Jó, csak azt mondtad…
- Nem mondtam én semmit – vágott a szavamba. – Majd jövőre. Vagy amikor inni kezdesz.
 Én soha nem fogok inni. Azért is éppen eléggé utáltam Ryant, hogy ő elkezdte két évvel ezelőtt. Valamikor kiskorunkban fogadalmat tettünk, hogy sosem iszunk alkoholt, és én ezt máig teljesen komolyan is gondoltam. A pia csak arra jó, hogy életeket tegyen tönkre.
- Seggfej – morogtam, majd elővettem a táskámból a fülhallgatómat és a füzetemet, hogy az órákig hátralévő időben befordulva dalszöveg vázaltokat írogassak.

- Szóval a bátyádék szolgáltatják az élőzenét jövő hét pénteken – vágta le magát mellém az ebédlőben Tim.
- Aham – bólogattam teli szájjal.
- Ryan kellőképpen felpörgött már?
- Talán túlságosan is.
- Az király – mondta minden különösebb érzelem nélkül. – Akkor nem is vihetnek csajokat?
- Nem igazán.
- Hm… - gondolkodott el rikító vörös hajú barátom. – Szerinted mennyi esélyem lenne így Jenny Millernél?
- Őszinte legyek, vagy kedves? – nevettem el magamat.
- Őszinte. Miért? Annyira csak nem vagyok béna – nézett végig magán.
- Tim, utoljára mondom el ebben az évben: gólya vagy! Gólyák nem randiznak bögyös végzősökkel. A fizika törvényei nem engedik. Eleve: hány centi is vagy te?
- 169 – húzta ki magát büszkén.
- Na, Jenny Miller minimum 175, de ki tudja, mekkorák pontosan azok az észveszejtően hosszú és formás lábai – magyaráztam neki türelmesen. – Figyelj Tim, jó gyerek vagy, de a hozzá hasonló csajok még a bátyámhoz hasonló srácokkal is csak nagy kegyesen hajlandóak randizni. Jobb, ha ebbe beletörődsz.
 Tim erre elhúzta a száját és lehajtotta azt a természetellenesen nagy és kerek fejét. Szegény fiú azon szerencsétlenek közé tartozott, akik a gimnázium kezdetére nem kezdtek el nőni vagy változni; ő ugyanaz a satnya kisgyerek maradt, aki valószínűleg egész általánosban is volt. Emlékszem, tavaly én végig ezen stresszeltem, minden második nap megnéztem magam a tükörben, hogy nőttem-e vajon, mert tudtam, hogy ha így megyek középiskolába, hát Ryan ide vagy oda, nekem végem. Timnek még várnia kell egy-két évet, bár most úgy tűnik, hogy ő nem az a fajta srác, akinek jót tesz a kamaszkor. Magam előtt látom őt aránytalanul hosszú, vézna kezekkel-lábakkal, pattanásokkal, betűrt inggel. Ha én nem lennék, tuti percek alatt kicsinálná valami Michael Foresthez hasonló idióta.
- Te Valerie-vel mész? – érdeklődött szomorúan.
- Aha – biccentettem.
- És szerinted…
- Látod ott azt a lányt? – böktem a velünk szemben lévő asztalnál ülő, alacsony, barna kiscsajra. Tiszta nőnemű Tim, ki nem nézném belőle, hogy már elsős gimnazista. – Azt hiszem, Pearlnek hívják, matekra járunk együtt. Aranyos, és szinte biztosra veszem, hogy még nincs partnere. Menj, cserkészd be, farkas! – vágtam rá a hátára, mire összerezzent.
- De… nem fog hülyének nézni? – kérdezte, és barna szemeiből sütött az aggodalom. Ez akarta az előbb elhívni Jenny Millert?
- Dehogy! – legyintettem magabiztosabban, mint amilyennek belül éreztem magam. – Légy kedves, figyelmes, előzékeny, ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy az ilyeneket bírja.
- De most ott vannak a barátnői – jegyezte meg, két szintén nem túl feltűnő lányra célozva. Na, őket viszont még csak látásból sem ismertem.
- És?
- Együtt mindig veszedelmesebbek – sütötte le a szemét.
- Ne már – sóhajtottam. – Nem lehetsz ilyen. Ha azt akarod, hogy férfiként kezeljen, viselkedj is férfiként! – Ez az egyik dolog a sok közül, amit a Valerie-vel való járás alatt tanultam. – Csak nézz rá, szerinted tudna ez akárkinek is ártani a világon?
- Igazad lehet… de egyedül…
- Ugye nem azt akarod, hogy veled menjek? – vontam fel a szemöldökömet.
- Kérlek!
 Oh, istenem. Ez a srác az első tanítási nap óta ezt csinálta. Aznap az elsők közt értem az ebédlőbe, csak sodródtam egy rakás idegennel, és végül, miután körbenézve megállapítottam, hogy senki nincs, akivel úgy igazán kedvem lenne eltölteni a majdnem egyórás szünetet, saját asztalhoz vágtam le magam. Ki tudja, milyen emberekkel ismerkedek össze akkor, ha Tim nem előz meg mindenki mást, és ül mellém. Amikor nyitottam volna a számat, hogy elküldjem, könyörögve nézett rám, és a következőt mondta:
- Hadd maradjak, kérlek! Ha egyedül ülök, tuti nem élem túl a szünetet.
 Nos, ebben valamennyire igaza is volt. Bár a nagyobbak, a végzősök és Ryanék évfolyama csak egy órával később jött enni, azért az első-másodikosok közt is akadt néhány „kemény legény”, akik valószínűleg Timhez hasonló srácokat fogyasztottak reggelire. Rólam már akkor is mindenki tudta, hogy Ryan öccse vagyok, és nem is néztem ki különösebben sebezhetőnek, úgyhogy engem békén hagytak, de Timnek nem lett volna ilyen szerencséje, hacsak nem élvezi a védelmemet. Ezt akkor gyorsan végig is gondoltam, és megesett a szívem az idiótán. Azóta a nyakamon lóg, és igazából néha még egészen szórakoztató is tud lenni, csak azt nem bírom, amikor olyan töketlenül viselkedik, mint ma.
- Hogy én mit meg nem teszek érted… – sóhajtottam, és felemeltem a félig teli tálcámat, hogy átüljünk a kislányokhoz.
 Pearl szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor a lehető legkedvesebb mosolyomat elővéve megkérdeztem tőle, hogy csatlakozhatunk-e.
- Pe-persze – bólintott, és lopva összenézett fülig vörösödött barátnőivel.
- Seth vagyok – kezdtem a bemutatkozást, mert úgy tűnt, egyikőjüknek sem akaródzik megszólalni. – Ő pedig itt Tim.
- Tim vagyok – erősített meg a srác zavartan. Ezt még gyakorolnunk kell.
- Pearl – mondta a barna hajú lány, és úgy nézett rám, hogy tudtam, épp azon gondolkozik, vajon felismerem-e matekról.
- Tudom. Van közös óránk.
- Igen, csak… - kezdte volna, de még idejében észrevette magát.
- Lindsey – mutatkozott be jobbján ülő, pufók, szőke barátnője.
- Sam – bátorodott fel a harmadik, egérszerű lányka. Ha Ryan látná ezt a díszes társaságot…
- Nagyon örülök – mosolyogtam rájuk. Jé, hogy az ember képes ennyire erősen elvörösödni?
- És… izé… mit szeretnél? – kérdezte Pearl. – Mert a matekháziban nem tudok segíteni, én se nagyon értem az anyagot, és amúgy is programom van a hétvégére, úgyhogy, ha nem haragszol…
- Komolyan? – vontam fel a szemöldökömet. – Tényleg azt hiszed, hogy… na, mindegy – legyintettem inkább. Nem érdemes belemenni ebbe a dologba. – A lényeg az, hogy nem a lecke miatt jöttem, hanem mert Tim szeretne kérdezni tőled valamit. Tim? – fordultam a srác felé, aki még talán a lányoknál is jobban zavarba jött. Hát semmit nem fejlődött az elmúlt hónapokban?
- Igen… öhm… szóval Pearl, én csak… szóval csak…
- Sziasztok! – állt meg az asztalunk mellett Valerie, mire Tim azonnal becsukta a száját.
- Helló! – intettem neki. – Lányok, ő itt Valerie, Valerie, ő itt Pearl, Lindsey és Sam.
- Igen, tudjuk – bólogatott Lindsey. – Tetszik a szoknyád.
- Kösz – mosolygott rá Valerie kedvesen, és végigsimított az anyagon. – Na, és Seth, neked tetszik a szoknyám? – kérdezte, és levágta magát az ölembe.
- Rajtad minden tetszik – válaszoltam, és egy puszit nyomtam a nyakára. Nem mondom, hogy nem élveztem ki a szoknya alól ízlésesen elővillanó (most azon gondolkoztok, hogy tud valami ízlésesen elővillanni, mi?), formás combokat, de igyekeztem visszafogni magamat. Végül is, az ebédlőben voltunk.
- Olyan vagy… - suttogta a fülembe, és szinte megégetett, ahogy az arca a bőrömhöz ért.
- Milyen?
- Szörnyű. Ne itt – kérte, és kicsit arrébb helyezte addig barangoló kezemet.
- Bocs – mosolyogtam rá.
- Most az egyszer elnézem neked. Találkozzunk délután!
- Mit szeretnél csinálni?
- Veled lenni. Sétáljunk a parkban!
- Öt óra?
- Oké. Bárcsak már ott lennénk!
 Eközben Tim és a másik három lány tátott szájjal figyelte kettőnk kis játékát, és ahogy egyszer rájuk pillantottam, látni lehetett, hogy az jár a fejükben „basszus, velem soha senki nem fogja ezt csinálni”. Én hiszek abban, hogy mindenki a maga sorsát alakítja, elvégre másfél-két évvel ezelőtt még én is csak egy satnya, béna kiskölyök voltam, aztán az edzés és a nyitás a társadalom irányába meghozta a kívánt hatást. Ha nekem ment, nekik is menni fog.
- Szóval Tim – köszörültem meg a torkomat, hogy végre-valahára rátérjünk a témára. – Nem akartál véletlenül kérdezni valamit Pearltől?
- Nem – rázta meg a fejét az az idióta.
- De, szerintem nagyon is – sziszegtem. – Tudod…
- Nem – kardoskodott. Mialatt mi Valerie-vel imádtuk egymást, neki tele lett a gatyája. Nagyszerű.
- A francba is – sóhajtottam. Most lett elegem belőle meg abból a beszari fejéből. – Pearl, Tim szeretne elhívni a sulibálba jövő pénteken, csak nem elég tökös ahhoz, hogy ezt hangosan is kimondja. Szóval most omolj a karjaiba, légy szíves, és hagyd, hogy elvágtázzon veled a naplementében, egy fehér ló hátán! Vagy a biciklijén, nekem tök mindegy.
- Oh – reagálta le a dolgot Pearl. – Hát… oké. Nagyon örülnék, ha együtt mennénk – mosolygott rá Timre.
- Éljen – dőltem hátra a székemen, és elégedettem nyomtam egy csókot Valerie szájára. Azt hiszem, ezt most maximálisan megérdemeltem.